ujjongva , önfeledten
s a szélben szálltak röpkén
apró szavak megrekedten .
Szemem lehunytam tüzes lángban,
bíborba borulva aggódva,
lehet felhökkent rád borultak
s csillagként forrósítottak..
Neked kitártam a csodák várát,
az oltáron csipkés terítőt,
mondd mit ér a bíboros pompa ,
ha sötétség száll homlokodra.
Álmaim kincse halomba tetőzve,
hajnalonként csak az enyém,
arcodon ráncokba futnak percek,
és minden lihegés a tiéd.
Forró éjszakán lángban égve
suhogó szél kering,
lehűtött testem alig érzékelné
csapdába esett lelkem.
Hangom hangosabb szárnyra kelne ,
keresné régi ölelését ,
de ahogy karom köréd övezném
eltűnik a néma könyörgésem.[W.B.]
