A nyomorult---Vilhelem Margareta

Valamikor daliás volt öltönyben
üres lelke merészelt szerelmet,
ének szelídítette virágos világát ,
de ma már csak árnyéka, lett.

Lerongyolódott ruhája pecsétes
hajnalban képtelen az ébredés
mellét hasogatja füstös köhögés
szakállas arcát szúrja a tövis.

Lábán kikopott átázott csizma
fején összegyűrt kalap alázata ,
félig meggörnyedve ,csuklójával
alig tapogatja botjával az utat.

Volt, s nincs ,az élet elvesztődik
néha játékon forog a tét és kocka
emlékében még él a mosott lepedő
de csipkés párnahuzat , néha kiesik.

De már rég elment szabadon a nő
ki , be és kitakarta játék akarással ,
tragikus gyorsasággal rongyosan
csak botja emlékezteti a valóságra .

És nézi a romokban dőlt otthonát
hol szerelem sziget lakott valaha ,
párás szemmel követ szálló darvat
csöndes ölelésre vágyik szíve vissza. [W.B.

Fájó őszinteség---Vilhelem Margareta

Fáj  őszinteségem, kopott réseken

kukucskálnak kedvtöltő álmok ,

hol ébredő talajra találnak, készen

állnak, míg alázatom faricskálom.



Úgy mint soha tekerednek egyre

testem ,bőröm barázdás recéibe

meditálok és utálattal lesem végre

hogy keserűségem semmire megy.
.


Hasztalan volt minden cselekvésem

csendességem egyenletes kék  egén ,

minden téren kudarcot szenvedtem

és dühömben változott egyéniségem .




Sok  zöld levelek mint szúró tövisek

karmolnak sajnálattal sebet színezve

virágok még nem nyitják kelyheik

hogy enyhítsek fájó szívem rekeszét.


És varom alázatom megtelt bőröndjét ,

hogy hasadjon szét és dobálja  felém

a gondtalan bizalmat mit adtam egyszer

és hozza egyenesbe elfelejtett kedvem .