History of The Flintstones

Freud az öngyilkosságról

A pszichodinamikus elmélet képviselői szerint az öngyilkoság a depresszió és a mások iránt érzett, de önmagunk ellen fordított düh kombinációjának az eredménye. Az elméletet először Wilhelm Stekel fogalmazta meg 1910-ben egy bécsi kongresszuson, amikor kijelentette: "Olyan ember öli csak meg magát, aki gondolatban megölt már valakit, vagy legalábbis erősen kívánta másnak a halálát. Pár évvel később pedig Sigmund Freud írta, hogy "Az a neurotikus ember, aki öngyilkosági gondolatokat forgat a fejében, mások iránt érzett gyilkos indulatait fordítja önmaga ellen."

Freud és Abraham szerint a szeretett személy szimbólikus vagy valóságos elvesztésekor hajlamosak vagyunk az elveszített személy önmagunkba való "introjektálására", azaz tudattalanul saját identitásunk részévé tesszük, és pontosan úgy fogunk érezni magunk iránt, mint éreztünk vele kapcsolatban. Jó ideig a szeretett személy iránti haragunk öngyűlöletként jelenik meg, és amennyiben ez a harag szélsőségesen erős, a helyette megjelenő - és gyakran mindent elsöprő depresszióba torkolló - öngyűlölet is kontrollálhatatlan lesz. Az öngyilkosság nem más, mint az ilyen öngyűlölet szélsőséges formája.

Freud elméletét támasztja alá az a megfigyelés is, mely szerint összefügés mutatható ki a gyermekkori veszteségek és a későbbi öngyilkos viselkedésmód között. Egy 200 családra kiterjedő vizsgálat során kimutatták, hogy az öngyilkossági kísérletet végrehajtó személyek körében jóval nagyobb volt a valamelyik szülőt gyermekkorban elveszítettek aránya (48 százalék), mint az öngyilkosságra nem hajlamos kontrollcsoport tagjai között (24 százalék). A leggyakoribb veszteség az apa halála, illetve a szülők válása vagy különélése kora gyermekkorban vagy a serdülőkor tájékán. Noha a kapott eredmények összhangban állnak Freud álláspontjával, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a kapcsolat korrelációs jellegű, és nem ok-okozati.

Pályájának későbbi szakaszában Freud bevezette a "halálösztön" fogalmát, melyet thanatosznak hívott, és szembeállította az "életösztön" viselkedést irányító szerepével. Freud szerint míg a legtöbb ember megtanulja a halálösztönt mások felé irányítani, az öngyűlölet hálójában vergődő, öngyilkosságra hajlamos emberek nyíltan önmaguk ellen fordítják.

Az öngyilkosság ezen magyarázata összhangban áll a szociológiai megállapításokkal, ugyanis például háborúk idején - amikor az embereknek bőségesen van alkalmuk önpusztító energiájukat másokkal, azaz az "ellenséggel" szembefordítani - az öngyilkosságok aránya szignifikánsan csökken, sőt azokban a társadalmakban, ahol magas a gyilkosságok aránya, az öngyilkosság viszonylag ritka jelenség, és fordítva. A düh jelenlétét azonban a kutatások során nem sikerült az öngyilkosságra hajlamos emberekben igazolni. Igaz, hogy az ellenségesség számos öngyilkosságnál lényeges szerepet játszik, a kutatások szerint azonban más érzelmi állapotok jelenléte éppen olyan fontos.

Az öngyilkosság ezen magyarázata összhangban áll a szociológiai megállapításokkal, ugyanis például háborúk idején - amikor az embereknek bőségesen van alkalmuk önpusztító energiájukat másokkal, azaz az "ellenséggel" szembefordítani - az öngyilkosságok aránya szignifikánsan csökken, sőt azokban a társadalmakban, ahol magas a gyilkosságok aránya, az öngyilkosság viszonylag ritka jelenség, és fordítva. A düh jelenlétét azonban a kutatások során nem sikerült az öngyilkosságra hajlamos emberekben igazolni. Igaz, hogy az ellenségesség számos öngyilkosságnál lényeges szerepet játszik, a kutatások szerint azonban más érzelmi állapotok jelenléte éppen olyan fontos.

Pályája vége felé Freud maga is elégedetlen volt öngyilkosság-elméletével, mit ahogy követői, illetve a pszichodinamikus elméletek képviselői is, és a veszteség és az önmaga ellen forduló agresszió gondolatát megtartva számos ponton módosították elképzeléseit.