Mikor már minden késö -Vilhelem Margareta

Kis pillanatban,apró percben

az éji hullámnak fényében

láthatatlan szirmok esnek

feltorlaszolt végigékben .

Kering az égbolt füstösen

törékényen foszlik lelkem ,

úgy várlak az éji csöndben

reményekbe vesz tekintetem.

Sebet sajdít a fájó messzeség

csillámló zöld folyam hempereg

tüzek hasította évtizedében

szárnyak suhognak könnyekkel.

Minden borongósan kéklik

vibrálva száll a szél rejtélyében

lehet- e szomorúbb az éjben 

a fájó , visszatérő reményeknél .

Lehetsz- e boldog ha lobogva ég

kebledbe bújt rejtelmesség ,

sorsom fölött keringenek árnyak

félve matatok szívem vágyában..

Hűvös szeleknek nyomdokában

csak várva az igét fényességben

széjjel szórt csillagok özönében

szívem hordozza feszültségem. {W.B.}

 

Ha lehetne

.]

Csak egyszer lennék szabad,
lazítanám el magam,
csak egyszer emelném karjaim,
körbe ölelve a hajnalt,
a távoli ég alatt.

Csak egyszer lebegnék lazán
a ködös sötét ég alatt ,
tele torokkal kiáltanám 
az időnek kusza morajlásában;
fenn maradtam.

S ha szótlan csókok hullnak,
az eltévedt idő arcáról
nem keresném hol vannak,
csak kábán valóra váljanak,
s ne hadakozzanak.

S a mosoly mi húzódik arcomra,
szerelemmel átfogott karok,
s ölelik szívem bódultságát
szín nélküli álmomban tarkán
s a szélben ringatoznak.


Csak egyszer tudnék kiáltani,
félholtra vergődve bódultan,
s szomjas csókokkal szabadultan,
sorsomon elmerengeni sápadtan
de nem védeném magam.[W.B.]

Boldogságban

A boldogság szűz vágya lettem, vakit az ábránd szelíd szépsége, s cigaretta füstben halkan illan férfias szilárd, büszke szépséged. Hold fénnyel, árván tömöm fülem, mert szilárdan várok a csók zenére és hegedű zenébe fullad az este süket, csalóka húrtalan rezgésben. Mert nincs olyan édes emlék , mi szállna, zengve himnuszunk, s lelkem sötét bánatos neszére, körül táncol utolsó csókunk. Valami bántott,s oly távoliak a bölcs türelmek szívem körül , finoman fogom kezed, s mosolygok, mert még a tegnapban vagyok. S vártalak kint boldogságban, a lombtalan fáknak árnyékában csöndességben s halk sóhajomban édes csókot leheltem magamban.[W.B.]

Ott bent----Vilhelem Margareta

Mert minden enyém,mi bennem van
 laza ,vagy sűrű dermedés,
 kitárt tenyerek eres duzzanata,
 s a hatalmas láng-ez az egész.

 Mert úgy őrzöm saját énemet
 végtelen szegény gazdagságom,
 tenyerem szívemen bezárul,
 mert ott van fájó tulajdonom.

 S kongó időknek zűrzavarában,
 hol minden elvesztődik céltalan
 a perc csak enyém számlálhatatlan
 kavarodik az éjnek némaságában.

 Ott maradnak egymásba meredten
 szivárványos csodás dübörgésben ,
 úgy hömpölyögnek a zene tükrében
 betemetve a csendes könyörgésem.

 Mert minden enyém volt és lesz,
 örök életű fájó édes nosztalgia
 ámulatban kinyílt szám zavara,
 lelkesedve, vacogásom habzsolja.

 Csak egy mozdulat s bennem van,
 a pillantások kemény aprósága
 sóhajom , mi feltör bent ,szakadozó,
meztelen lesz az ölelések fájó szava.

Kavargó öszi napok

 Ha rozsdás levelek hullnak válladra         
ne csodálkozz,ősznek ajándéka,
beborítja hajad, s tested zavartan
 csillogó gyöngyöt fűz hajadba.

Minden esztendőben,kavarognak
évszakok kemény hullámban,
furcsa neszek futnak szétszórtan,
 halványabban melegít a Nap sugara.

Ködös reggelekben csurog a dér
aprítja homályban színének opálját,
s kacagva száguld cudarul a szél
elseperve az ősznek huncut gondolatát.

A szőlő megérett,mustban csorog
mézédes arany lebegő illatban,
hajadról lehull a sárgás fa levél
szívedben marad az őszi gyöngy füzér.


S majd göndör hajadról gyöngyöznek,
nyári hangulatok topáz színekben,
szállnak messzire a nyálkás légben
az őszi napsütötte feszültségben.[W.B.]

Már késö

 Megprobálok nélküled lenni                                              
elfelejtem kemény tekinteted,
megpróbálok szenvedőn létezni,
régmúlt kedélyek emlékében ,
s fázósan kabátom összehúzom
és sálam nyakam köré tekerem,
s csöndben ballagok az éjben.
Oly szerényen magamra maradtam,
csalóka hited eltűnt nesztelen,
vajon merre van eldugott fészked
hol minden reád emlékeztetett ;
bársonyos csöndes melegséged
testemen ridegen megdermed.
Már nem is emlékszem szemedre,
régen volt hogy felém villogtak ,
tüzes pillantásod kiégett az éjben
s már csak emlék az őszi szélben
és fodrosodik a lehullt levelekben .
Nem szenvedek, sodródok az élettel,
ha lehunyom szemem talán létezel,
visszapergetem hűvös hűtlenséged,
de szeretnék újból együtt lenni veled.[W.B.]

A némaság

És hangtalanul kiáltottam neved,
ujjongva , önfeledten
s a szélben szálltak röpkén 
apró szavak megrekedten .

Szemem lehunytam tüzes lángban,
bíborba borulva aggódva,
lehet felhökkent rád borultak
s csillagként forrósítottak..

Neked kitártam a csodák várát,
az oltáron csipkés terítőt,
mondd mit ér a bíboros pompa ,
ha sötétség száll homlokodra.

Álmaim kincse halomba tetőzve,
hajnalonként csak az enyém,
arcodon ráncokba futnak percek,
és minden lihegés a tiéd.

Forró éjszakán lángban égve
suhogó szél kering,
lehűtött testem alig érzékelné
csapdába esett lelkem.

Hangom hangosabb szárnyra kelne ,
keresné régi ölelését ,
de ahogy karom köréd övezném

eltűnik a néma könyörgésem.[W.B.]

Az örök remény

Ma már csak szeszélyes álom,
s elenyészik a kegyelembe
a fejünk fölött forgó ünnepbe,
melyben gyönyörôk nyílnak
s színekben tündöklő nyarak.

De mégis talán a legszebb
a teljes hibátlan káprázat arca
ahogy félig egymást lessük,
s gyanútlan játszadozunk,
a tökéletes valós kihívásra.

Honnan ez az ádáz sejtelem
mi felrobban a lombtalan égen,
s elménk homályos vágyai
kitüremkednek bűnös sejtjeinkre
szét morzsolva szívünk rezgéseit.

S a hangok mik pecsétként hullnak 
remegtetik éteri lényünk ,
s morajló kéjjé szilárdulnak
nyomot hagyva testünkben,
mik örök lángként suhintanak.

S elfog hirtelen egy izgalom,
zöldes fénybe bujt szemeink
sötét szikrákat konganak,,
s arcunkon gyöngyös verejték
megalázottan gonoszul kavarog.[W.B.]