A nagyvilági élet ----Vilhelem Margareta

Szerettem a nagyvilági életet ,

hol elkábul az életunt csendje

hol vicc ,kacagás üti meg fülem
gyötrő  zsivajtól szédül fejem.

Hol rohannak az órák ,percek
örök vígság .hemzseg dőzsölve
folyik a bor reggeltől  késő  estig
zajos zeneszó  zendül messzire.

Ragyogó csillogó teremben
hangzik sok ékes cifra beszéd
jótékonyság harcol az erénnyel
a sok tarka szó  beszél -beszél.

Boldog vagyok ,hallgatlak téged
oly áhítattal és annyi gyônyôrrel
csüngök minden szavadon szenten
és forgunk körbe-körbe a  zenére.

Ma már csak emlék,hiába őriztem
fényedet ,könyörgő szeretettel ,
magamban  itt bent búsan merengek
jó  lenne  veled táncolni a csendben .[W.B.]

Ma már csak emlék,hiába őriztem

fényedet ,könyörgő szeretettel ,

magamban búsan merengek itt bent ,

jó  veled táncolni a mely csendben . [W.B.]

Ébredő világban-----Vilhelem Margareta

Ébredő világban hunyorogva nézel

ajkam a csókoktól még  pirosan éget ,

ahogy felém fordulsz álmod tüzével

kedvesen mosolyogsz a történteken.
                   *

Lassan felöltözöm oly félszegen

elrejtve előled amit már nem lehet

fázósan húzom magamra a kezed ,

a csendes pihenés puha fedélzeten.
                     *

Köztem és közötted a távol közeleg ,

így didergősen várom hogy átölelj

női vállamhoz érsz a napos reggel

férfi-arc éled megnyugvással regél.
                    *

Felém hajolsz s halkan súgod nekem

-vágyódó szemed többre ösztökélne 

kezed bolyong, hol csupasz a testem ,

de elválunk örökre remegő szívvel.
                     *

S míg a nap a holdat üldözésbe veszi

máris vágyainkat a szél szét kergeti

úgy fáj hogy az illatos bohóság álma

szívünkben teljesen össze van zilálva. [W.B.]

Az idő keretében---Vilhelem Margareta

Megrekedő időben vágyad áll
cserepes ajkad szítja magát ,
s nem látod a színek világát
és szellő sem kergeti magát.

Hordozod magadban kéretlen
tetszetős módon őrzött léted ,
kitágult pupilláddal ráébredsz
külön világba reteszelted éned.

S belefáradsz az ürességbe
nyugodt perceid ütemes tervébe
nincs mit osztanod kimérten
fátyolos torokkal némán nézed

a szenvedő Világnak fortyogását ,
mi bélyeget nyomasztott testedre ,
bár összefogod a kapzsiság átkát
ami neked maradt , oltalmazásra.

Szólni sem tudsz , öledbe takarod
összedőlt terveid apró darabját ,
 füledbe cseng a földnek zenehangja
miközben egyedül állsz a holt ágban.      {W.B