A nagy lombos vén diófák,az éjben bölcsen hajladoznak,dalt suttognak nagyon régit,lelkem sokszor felébresztik ,görcsös évek múltja utánemléküket elringatják.Egymás között elsuttogjákaz eltelt évszázadokat ;a kislányt ki körbefutotttörzsük körül játszadozott,a kisfiút, ki nagy lett talánés várta vissza a szép leányt ,a sárgarigót ki átszállt rajtuk,és csak dió szemért dalolt ,a fa vágót ,ki kegyelmezett ,a koldust ki jól ehetetttermésükből elélhetettelsírták a kikeletetazt a régit,mert semmit nem érez a mai,lombjaik terebélyesek voltak,ölelték egymást,jóban,rosszban.Emlékszel e ,szólt a vénebbkinek ágai görcsös rémek,mikor régen kis csemetékkénthajladoztunk jobbra -balra,nem recsegett törzsünk alja,a szél sem fogott oly könnyena villám szitkok is kikerültekrugalmas testünk hova tűnt el ?Ma recseg minden bennünk,vajon meddig ,s merre visszük,e sok lombtalan éveket ?Koronáink büszkén álltak,havat,jeget is kiállták és ha jött az ősz rokonunk,kosárba szedte a sok diótma már termésünk is apadtgyökereink lazán szakad,örök homály ül szívünkben,kedvünk is már roskadozik,unalmasak mára mindennapok,a sárga rigó is eltűnt régennem szállt fölénk .Így tünödött,elmerengve,miközben egy szél ereje a derekát ketté törte. [W.B.]
Mint fészkéből riasztott fecske,béna életemből úgy menekülnék,feléd kiért mindent áldoznékmindenemet, másnak hagynék,mint megváltás hívsz ,vezényelszmíg rémülten várom a végzetemés föld alá nézek keservesen,ott a szerencse?O,még lobog bennem a hatalom,még a megváltást is én uralom ,de szerelmedet is én érzékelem,hűs izzadsággal telik meg testem,a vágy is más ,mint mindenekelőttmegnyugszik szívem ,menekülökéletemet kettétörték,örökre.Megbocsájtod e örült rémségemet,mert testemmel kívánlak végtelenbár mögöttem maradtak vészjelek,háborgó kezek kergetnek eleven,fájó sorsomnak keserű leheletévelinkább menekülök az élet elöl,kétségbe esetten.Mondd mit tegyek,mit mondjak nekedhogy elrontttam a te életed,dete csak fogd össze a részeket ,mert agyamban és háborgó vérembenfuldokolni fogok, ha nem lehetek ,az égből kinyílt örök szerelmedés, ha elfognak durván a vas kezekés belém csapnak, akkor is te leszel,az,ki nem idegen nekemés velem osztozol a tiszta szerelmen.
Úgy számlálom a perceketmint regén fiatalon ,úgy remeg szívem a lökéstől,mi csupa diadalom,úgy rebeg pillám alkalmakkor,kéklik, s zöld szikrákat szórha te nem vagy velem,sötét rácsos ablakodon ,villannak a fényekúgy érzem,hogy sajnálattalengemet kísérnek,szórjad rám bús hangulatodne kímélj sokáig,megszoktam a hajnalokat,mik átszűrik a ködötvárj kedvesem,várj egy kicsitzengjék el énekem ,voltam gyengébb,szinte alélt mégis hallottam a zenétfájjon simogatom a sugarakat,mik feltörtek felém.én most mondjad mit teheteksirassam az emlékeketmik felemésztik lelkem?Vagy csak áltassam magamattúl a holtamig ,ha élek.arany hajam szélben lobbansárga szikrát csihol,mondjad kedves szeretnéd eha szerelmem felcsihol?Tudod vágyok gyönge kézreadd meg ezt nékemkedvemet ne szegjed megmíg tart ez az élet . [W.B.]
Virrad,a szürke hajnalban,a szeszélyes város lomhán ásit álmodozva,az ég lerázta magáról,az éj enyhe piszkátés ragyogni készül,ezüstös szálakkalkiterítve fodros ruhájátképzelt felhőt rajzolés indulnak emberek,kemény léptekkel,kikújra napra ébredtekúj eszmét keresnekfáradtan ,kedvetlena tanácstalan semmit ,csak fákról bomladoznaka kemény árnyakkísérve néma kedvük,Halk kopogások apró cipő sarkok,a szűk kis utcákbanautók cikáznak,megpendül az életpercek alatt éled,valahová mindenki rohanva siet.De még vakon lenga sikátorokban,az éji árnyak nesze,kik utcán élték áta rémült éjszakátsietnek, rongyaikbanbeburkolózva ,és félénken távoznak.Bús utcák során,száll a fantáziámegyedül sietekhevülten didergek,itt ott megállokvissza vissza nézekkövet e valaki,vagy csak a fények,vakon lengedeznek.Oly dübörgés szállt,órákon keresztül aztán szép finomanminden elcsendesülcsak a szürke fákégre meredve nézika kibújt napsugaratmit körül ölelnekszáraz ágaikkalhulló könnyekkelés kósza vágyaikkala napot betemetik . [W.B.]
Nyugtalanság
Nyugtalan lett valami bent,táncolnak sóhajok.zúzott szavak ,lezárt tettekharcként zengnek,szét szóródnak,mint a tüzpernyék,de a sok vidám tett számit,és üdvözítgondtalanul futkorásznak,a semmirekelök,most még vígan kerget kedvem,elűzöm a veszélytde valami ott bent keservesensimítja merszemkuncognak,hunyorogva lesnekés jelzik vesztemátszelnek, nyilallnak bordaim résein,alvasztják vérem.Mert bizony ez már nem kedvcsöndes vég,úgy fogy már a sok szines mérföldigazi rémséglassítani kéne a vad iramot,mert oly gyorsanváltakoznak egyre az évszakokezért villognak lelkembena vég csillagok,a tér marad ,csak egem mozog villámlik,dörögfejem fölött láng, mi forrón égpernyébe dug ,míg sorsom fülembe súg; látod ez a végtelenségezt kerested ,örök szomjazó ,éhhezö társad leszek ,légy bátorcsak kettőnk közt dúl ez a háborúindul a zápornemes dolog , többé nincs jelenségnincs mit keresned,hamisan,dölyfösen,csalfán kacagottdermedt a véremés körülöttem minden felfordultmíg én nevettem. [W.B.]
A kitüzött napon
Ha az ég tüzes lángja,álmaidat megcibálja,ébredj fel gyönyörökremik csengnek füleidbefehér -virág ködökbebódultan ,fenségesentétlen -futó életedben,hol vár rád az elmúláscsöndesen lelohadolirtózatos tekintettel.Erőt semmit nem adtálte vagy az kit eladtak,rajtad kerestek és csaltakmert vég itélet napján,nem kérdezik ki is voltál,mindenki tört belőled,mit lehet kezdeni veled.Íme az eszme,hol hiúbbaz óhajtott hiedelem ,hol vizsgálod testedkiszállsz érdekeidbőlhogy halálod gyatra legyen,időtlen örök szennyed ledobod ,s csúcsra érkezelbár még van erő lábaidbanés birnád az új gyülöletettűrne világosságot a szemedés szívvel tudnál énekelniszempillád gyorsan pislogna.Úgy elfog egy vad alázat,dehiába gondolod;erös vagymert kitüzött pillád ernyed.és teljesség hozó naponott áll meztelen tested. [W.B.]
