Ezer éve ég a hű lángolás,
forr és kísért ,
s mi elégett nem tud kihűlni-
a siralmas közöny,
fehér virágú fürtös napfények,
lelkünkben égnek,
és testünkben zubognak alkonyok,
hamuvá lebbennek.
Áldott estben eltűnő napfények
torzulnak árnyakon,
szemünkben bujdosnak fájdalmak,
éjbe borulnak.
De megmaradnak az örök sugarak
himnuszt dicsőítenek
és hajnalban bíborban felsírnak
az ibolya rétek.
Mert a nap nem hal meg mártiron,
szemén bujdosik a lét,
élő fény helyett sötét keservén
siratja bölcsességét.
Mert szól a zene a zöld réteken
és fecskék szárnyalnak,
mennydörögve szólnak harangok,
a csöndességben.
Várjuk a dicső lázadó hajnalt
vak örömben ,
hajunkon továbbra lángol a tűz
a fojtó levertségben
Mert a világban örök csend honol
a zenés menetben,
és hiszünk a mennyei csodákban,
mi víg zenével van tele.[W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése