csattanjanak fel az ostorok
mert láva tör fel kráterekből
s,az időt tüzesen mardossa
a megtört izgalom.
Mert nem ilyen Világot érdemlünk ,
hol rekedten tompulnak érdemünk
és csöndben remeg a hangunk,
ha térdelve imákat mondunk,
hát harsogjunk
Húsból teremtett dús fájdalmaink
tüzet okádjanak,
s az égre nyílt üvöltő karjaink,
köveket fogjanak ,
tömött jajgatásunk messzire zúgjon,
szemeink lázasan ragyogjon,
mert miénk e föld ,létében
kéksége áldott a reményben
emberségünk titkait hordozza
örökben,
hol szabadon lobogjon
a nyugtalan sóhajunk .
Fejünk fölött fellegek hada,
csordultig megtelik az égnek hangja
és a szél habosra dagasztja
az időknek hazug szikráit,
latolgassuk mérlegen az érveket,
mert halhatatlan a föld ,
és hirdeti önmagát,keservét ,
de óvjuk a csöpp élet melegét,
nyitott szemmel nézzük üdvösségét
markoljunk bele a fényeibe
romok föle új hajnalt építve,
szeressük mindent örökben ,
mert az ember az eszével szeret,
és akkor halhatatlan lesz
az elenyészet . [W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése