lehajtott fővel
talán bánt a magány, vagy félsz tőlem
mert visszakérnélek
már nem nézek szemedbe oly rég
ne félj, ne kerülj
csak szemed tiszta csillogó kékjével
pillantsál felém,
s ne húzd mélyen kalapod homlokodra
mert ismerem járásod
csak köszönj bátran, intsél felém
tekintetem nyugalom,
vallomásom halk szavak bősége,
de néha habozok
megbocsájtottam régen, csendesen
és titkosan üzentem,
mi nem jutott hozzád sohasem,
miket édesen rebegtem,
most már csak fáj hogy simogattam,
régen szerelmed
s vártam kinyújtott karod örömét
bársonyos csókodnak kegyelmes
böségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése