mi végső őrület ,
hogy a fájó sebek,
már nem az enyémek,
szívem más erővel,
dobbantja buzgó ereim,
lassan visszatérnek,
a beleszőtt érzelmek
mik kecsegtetnek.
és csak az enyémek.,
Ez egy rendeltetés;
nem leszek senkié ,
de enyém sem lehet
soha sem senki
A szomorú ,tiszta láng,
ma már csak parázs,
többé nem gyújthatók,
és nem is olthatók,
a szenvedő sóhajok,
bár bátran nyílhatnak,
de biztos hervadásra
őket elátkozom.
És mosolyog a bánat,
mert mégis fáj a dal,
zavarnak szüntelen
a kopogó léptek zaja,
mik mögöttem hullnak,
és szüntelen kínoznak,
mert lelkem hontalan,
és látom önmagam már
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése