emlékszem a házra hol vagyonom
s örök szeretet markolta a húsom
tűnődöm rajtuk a csendes dombon.
Járom az utcákat benézek ablakon ,
hol emberek mozognak, s gondolom
milyen közöm lehet e újabb világhoz
kik éppen itt laknak az én utcámon.
Mert zsigereimben él a régi örömöm
hol mindig ébred bennem gyönyöröm ,
kik ma születtek nem ismerik gondom
hogy ez volt a táj mit szerelem foltozott.
A két arcomon enyhe pír mosolyog
hogy egykor én is itt láttam csillagot
amíg anyám,apám élt itt éltem világom
és ide térek vissza ha nagy a bánatom.
Lassan sétálok, megfeszült inakkal
a virradat és éj között riadalmasabb ,
ősi nyugtalanság borzolja a lombokat
csak az ősz zavarta meg az álmaimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése