az éjben bölcsen hajladoznak,
dalt suttognak nagyon régit,
lelkem sokszor felébresztik ,
görcsös évek múltja után
emléküket elringatják.
Egymás között elsuttogják
az eltelt évszázadokat ;
a kislányt ki körbefutott
törzsük körül játszadozott,
a kisfiút, ki nagy lett talán
és várta vissza a szép leányt ,
a sárgarigót ki átszállt rajtuk,
és csak dió szemért dalolt ,
a fa vágót ,ki kegyelmezett ,
a koldust ki jól ehetett
termésükből elélhetett
elsírták a kikeletet
azt a régit,
mert semmit nem ér
ez a mai,
lombjaik terebélyesek voltak,
ölelték egymást,
jóban,rosszban.
Emlékszel e ,szólt a vénebb
kinek ágai görcsös rémek,
mikor régen kis csemetékként
hajladoztunk jobbra -balra,
nem recsegett törzsünk alja,
a szél sem fogott oly könnyen
a villám szitkok is kikerültek
rugalmas testünk hova tűnt el ?
Ma recseg minden bennünk,
vajon meddig ,s merre visszük,
e sok lombtalan éveket ?
Koronáink büszkén álltak,
havat,jeget is kiállták
és ha jött az ősz rokonunk,
kosárba szedte a sok diót
ma már termésünk is apadt
gyökereink lazán szakad,
örök homály ül szívünkben,
kedvünk is már roskadozik,
unalmasak már
a mindennapok,
a sárga rigó is eltűnt régen
nem szállt fölénk .
Így tünödött,elmerengve,
miközben egy szél ereje
a derekát ketté törte. [W.B.]
