Kiáltsanak rekedten harsonák,csattanjanak fel az ostorokmert láva tör fel kráterekbőls,az időt tüzesen mardossaa megtört izgalom.Mert nem ilyen Világot érdemlünk ,hol rekedten tompulnak érdemünkés csöndben remeg a hangunk,ha térdelve imákat mondunk,hát harsogjunkHúsból teremtett dús fájdalmainktüzet okádjanak,s az égre nyílt üvöltő karjaink,köveket fogjanak ,tömött jajgatásunk messzire zúgjon,szemeink lázasan ragyogjon,mert miénk e föld ,létébenkéksége áldott a reménybenemberségünk titkait hordozzaörökben,hol szabadon lobogjon a nyugtalan sóhajunk .Fejünk fölött fellegek hada,csordultig megtelik az égnek hangjaés a szél habosra dagasztjaaz időknek hazug szikráit,latolgassuk mérlegen az érveket,mert halhatatlan a föld ,és hirdeti önmagát,keservét ,de óvjuk a csöpp élet melegét,nyitott szemmel nézzük üdvösségétmarkoljunk bele a fényeiberomok föle új hajnalt építve,szeressük mindent örökben ,mert az ember az eszével szeret,és akkor halhatatlan leszaz elenyészet . [W.B.]
Ezer éve ég a hű lángolás,
forr és kísért ,
s mi elégett nem tud kihűlni-
a siralmas közöny,
fehér virágú fürtös napfények,
lelkünkben égnek,
és testünkben zubognak alkonyok,
hamuvá lebbennek.
Áldott estben eltűnő napfények
torzulnak árnyakon,
szemünkben bujdosnak fájdalmak,
éjbe borulnak.
De megmaradnak az örök sugarak
himnuszt dicsőítenek
és hajnalban bíborban felsírnak
az ibolya rétek.
Mert a nap nem hal meg mártiron,
szemén bujdosik a lét,
élő fény helyett sötét keservén
siratja bölcsességét.
Mert szól a zene a zöld réteken
és fecskék szárnyalnak,
mennydörögve szólnak harangok,
a csöndességben.
Várjuk a dicső lázadó hajnalt
vak örömben ,
hajunkon továbbra lángol a tűz
a fojtó levertségben
Mert a világban örök csend honol
a zenés menetben,
és hiszünk a mennyei csodákban,
mi víg zenével van tele.[W.B.]
Buborék énem ,mi feltör,
csak egy csepp,
és máris elvesztem nevem
mert hullok nyomtalan
a mélybe,
mert semmi sem vagyok
de maradok ,
felakasztva a lelkes ébredésen .
Múltamban kutatva,
semmi sem voltam,
csak törtettem előre,
vágy maradt mögöttem
én meneteltem fényben
a célnak elébe,
és fogtam kezemben
gyermekeim keservét
tövisesen avarban,mig nevetve
arany almát szedtem kötényembe.
Ezért születtem,mert
valaha voltam, semmi a nyomomban,
mert az örök csak egy perc
és mindent hullámba temetnek,
jelenben ,jövőben keringek
körülöttük kergén
és áldom merszem
hogy velük lehettem,
az örök hiányos ígéretben.
Választ nem kérek senkitől
mert van múltam s jelenem
hol turkálhatok serényen,
és felszínre törhetnek,
az üres kötények ,
jajgató küzdelmek,
óvva féltett rémek,
megnyílt veszedelmek .
De minden megérte
és felemelem fejem a jövőben ,
hogy többet nevethessen
két féltett kincsem
őrizve, lankasztó merengésben,
örök időkben.[W.B.]
Májusban minden ragyog,és zeng a nap odafentés átszűrt fények repdesnek,és tépődnek feltört remények,s a forró narancs ragyogásbanmegtelnek illatos kékkela kicsire nőtt rezgő hársakvirágban borulva neszelnek.Mindenfelé tömör illatok,a hullámzó mély zuhogásbanés gyönyörtől rózsás arccal,halkan lábujjhegyen járunk.Remeg a május tündökölvemagával hozza a fenyők zöldjétkék lepelbe burkolt fellegek,sóhajtva, mélyen reszketnek.Erdőn, réten kacag a derűillatozik füstje a létnek,kaparásznak fénylő csillagok,a májusnak színes fényében.Legyünk ünnepei az életnekharmattal mossuk az arcunk,kacagjunk a kinyílt áradásnakés zárjuk szívünkbe mosolyuk.[W.B.]
A nagy lombos vén diófák,az éjben bölcsen hajladoznak,dalt suttognak nagyon régit,lelkem sokszor felébresztik ,görcsös évek múltja utánemléküket elringatják.Egymás között elsuttogjákaz eltelt évszázadokat ;a kislányt ki körbefutotttörzsük körül játszadozott,a kisfiút, ki nagy lett talánés várta vissza a szép leányt ,a sárgarigót ki átszállt rajtuk,és csak dió szemért dalolt ,a fa vágót ,ki kegyelmezett ,a koldust ki jól ehetetttermésükből elélhetettelsírták a kikeletetazt a régit,mert semmit nem érez a mai,lombjaik terebélyesek voltak,ölelték egymást,jóban,rosszban.Emlékszel e ,szólt a vénebbkinek ágai görcsös rémek,mikor régen kis csemetékkénthajladoztunk jobbra -balra,nem recsegett törzsünk alja,a szél sem fogott oly könnyena villám szitkok is kikerültekrugalmas testünk hova tűnt el ?Ma recseg minden bennünk,vajon meddig ,s merre visszük,e sok lombtalan éveket ?Koronáink büszkén álltak,havat,jeget is kiállták és ha jött az ősz rokonunk,kosárba szedte a sok diótma már termésünk is apadtgyökereink lazán szakad,örök homály ül szívünkben,kedvünk is már roskadozik,unalmasak mára mindennapok,a sárga rigó is eltűnt régennem szállt fölénk .Így tünödött,elmerengve,miközben egy szél ereje a derekát ketté törte. [W.B.]
Mint fészkéből riasztott fecske,béna életemből úgy menekülnék,feléd kiért mindent áldoznékmindenemet, másnak hagynék,mint megváltás hívsz ,vezényelszmíg rémülten várom a végzetemés föld alá nézek keservesen,ott a szerencse?O,még lobog bennem a hatalom,még a megváltást is én uralom ,de szerelmedet is én érzékelem,hűs izzadsággal telik meg testem,a vágy is más ,mint mindenekelőttmegnyugszik szívem ,menekülökéletemet kettétörték,örökre.Megbocsájtod e örült rémségemet,mert testemmel kívánlak végtelenbár mögöttem maradtak vészjelek,háborgó kezek kergetnek eleven,fájó sorsomnak keserű leheletévelinkább menekülök az élet elöl,kétségbe esetten.Mondd mit tegyek,mit mondjak nekedhogy elrontttam a te életed,dete csak fogd össze a részeket ,mert agyamban és háborgó vérembenfuldokolni fogok, ha nem lehetek ,az égből kinyílt örök szerelmedés, ha elfognak durván a vas kezekés belém csapnak, akkor is te leszel,az,ki nem idegen nekemés velem osztozol a tiszta szerelmen.
Úgy számlálom a perceketmint regén fiatalon ,úgy remeg szívem a lökéstől,mi csupa diadalom,úgy rebeg pillám alkalmakkor,kéklik, s zöld szikrákat szórha te nem vagy velem,sötét rácsos ablakodon ,villannak a fényekúgy érzem,hogy sajnálattalengemet kísérnek,szórjad rám bús hangulatodne kímélj sokáig,megszoktam a hajnalokat,mik átszűrik a ködötvárj kedvesem,várj egy kicsitzengjék el énekem ,voltam gyengébb,szinte alélt mégis hallottam a zenétfájjon simogatom a sugarakat,mik feltörtek felém.én most mondjad mit teheteksirassam az emlékeketmik felemésztik lelkem?Vagy csak áltassam magamattúl a holtamig ,ha élek.arany hajam szélben lobbansárga szikrát csihol,mondjad kedves szeretnéd eha szerelmem felcsihol?Tudod vágyok gyönge kézreadd meg ezt nékemkedvemet ne szegjed megmíg tart ez az élet . [W.B.]
Virrad,a szürke hajnalban,a szeszélyes város lomhán ásit álmodozva,az ég lerázta magáról,az éj enyhe piszkátés ragyogni készül,ezüstös szálakkalkiterítve fodros ruhájátképzelt felhőt rajzolés indulnak emberek,kemény léptekkel,kikújra napra ébredtekúj eszmét keresnekfáradtan ,kedvetlena tanácstalan semmit ,csak fákról bomladoznaka kemény árnyakkísérve néma kedvük,Halk kopogások apró cipő sarkok,a szűk kis utcákbanautók cikáznak,megpendül az életpercek alatt éled,valahová mindenki rohanva siet.De még vakon lenga sikátorokban,az éji árnyak nesze,kik utcán élték áta rémült éjszakátsietnek, rongyaikbanbeburkolózva ,és félénken távoznak.Bús utcák során,száll a fantáziámegyedül sietekhevülten didergek,itt ott megállokvissza vissza nézekkövet e valaki,vagy csak a fények,vakon lengedeznek.Oly dübörgés szállt,órákon keresztül aztán szép finomanminden elcsendesülcsak a szürke fákégre meredve nézika kibújt napsugaratmit körül ölelnekszáraz ágaikkalhulló könnyekkelés kósza vágyaikkala napot betemetik . [W.B.]
Nyugtalanság
Nyugtalan lett valami bent,táncolnak sóhajok.zúzott szavak ,lezárt tettekharcként zengnek,szét szóródnak,mint a tüzpernyék,de a sok vidám tett számit,és üdvözítgondtalanul futkorásznak,a semmirekelök,most még vígan kerget kedvem,elűzöm a veszélytde valami ott bent keservesensimítja merszemkuncognak,hunyorogva lesnekés jelzik vesztemátszelnek, nyilallnak bordaim résein,alvasztják vérem.Mert bizony ez már nem kedvcsöndes vég,úgy fogy már a sok szines mérföldigazi rémséglassítani kéne a vad iramot,mert oly gyorsanváltakoznak egyre az évszakokezért villognak lelkembena vég csillagok,a tér marad ,csak egem mozog villámlik,dörögfejem fölött láng, mi forrón égpernyébe dug ,míg sorsom fülembe súg; látod ez a végtelenségezt kerested ,örök szomjazó ,éhhezö társad leszek ,légy bátorcsak kettőnk közt dúl ez a háborúindul a zápornemes dolog , többé nincs jelenségnincs mit keresned,hamisan,dölyfösen,csalfán kacagottdermedt a véremés körülöttem minden felfordultmíg én nevettem. [W.B.]
