úgy csillantja lelkem az eltünt idön,
néha foszladozik az éji felhőn,
és száll a gondom fehér füstökön.
Hagyom,hogy szálljon, zengjen,
testem elhagyom, elengedem,
eltáncolom utolsó, igaz táncom,
a kékes ködben árnyakat látok.
De elföldelem szívemnek vágyát,
közönnyel lépek nem siratom gyászát,
miért siratnám azt ki elengedett,
ha úgy érezte hogy mennie kellett.
Már csak ö érette alázatosan,
szavaim bánatot tépnének búsan,
bár lehoznám neki az esti kék eget,,
szemérmetlen bősz lángok felett. [W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése