Ma már csak szeszélyes álom,s elenyészik a kegyelembea fejünk fölött forgó ünnepbe,melyben gyönyörôk nyílnaks színekben tündöklő nyarak.De mégis talán a legszebba teljes hibátlan káprázat arcaahogy félig egymást lessük,s gyanútlan játszadozunk,a tökéletes valós kihívásra.Honnan ez az ádáz sejtelemmi felrobban a lombtalan égen,s elménk homályos vágyaikitüremkednek bűnös sejtjeinkreszét morzsolva szívünk rezgéseit.S a hangok mik pecsétként hullnak remegtetik éteri lényünk ,s morajló kéjjé szilárdulnaknyomot hagyva testünkben,mik örök lángként suhintanak.S elfog hirtelen egy izgalom,zöldes fénybe bujt szemeinksötét szikrákat konganak,,s arcunkon gyöngyös verejtékmegalázottan gonoszul kavarog.[W.B.]
Mennyi izzás kering körülöttünk,s a szívünk belülről izzadnak,s pontban zsugorodnak titkokcsillagok közt szétszóródnakszemeink egymásba villognak,s oly kéjben játszódnak,szavak nélkül.Mert fájnak a kimondatlan szavak,s féltemben feléd fohászkodnak,de óvakodj tőlem,mert akarlaks ha az idő téged is megkínoz,mind idegenebb leszek neked,szüntelenül felejtenél,csókok nélkül.Mert annyi ibolyántúli fények,remegnek kergetőzvea mindenségnek éjszakáján ,s összezavart kigyúlt érzékeimfeléd hajladoznak szerelmesenés szétrobbannak sürgetően,remegő húsodba marvafájdalmam.Mert mindenhol csapdák vannak,egymásba csapodnak hasztalana megkínzott gondolatok,de testemből kirobban az akarat,villámló csillagaival,és szélben keringenek ziláltanmíg érzékeid nyirkos zugábaviharként becsapodnak,meleg akaratodba.[W.B.]
Egy napos őszi hajnalbanmíg a szél kering illanva tovahullámba szálló gondokban,beleröppensz a Vasárnapba.Rőt,de termékeny fák alattszáll az arany színű virág illataés ünneplő öltözetbe simulvafelcsendülnek bársony harangok.Tisztába öltözött a város arcaillatoznak bimbós őszirózsák ,a fák ágain átszűrődő sugarakbanhimbálózva csillognak varázsukban.Sűrűsödött szagos virágok illatában,lézengenek emberek sokasága ,oly homályos füstbe fulladnak , a szürke hétköznapok szavaikban.Valami kába varázs körül karolelfelejted a poshadó tegnapot,arany köntösbe bujtatott istenek,harangszóra rozsát hintenek.Oly édes ez a csepp szálló zene,ringnak virágok ,tódulnak szavak,víg sóhajok szédülten topognakaz őszi vasárnap ünnepe alatt.[W.B.]
Mikor a test szunnyadni kezd,és halkulnak szíved dobbanásai,már csak leszűrt levegőt szívsz ,s békésen szent álmaid kergeted,ha elszálltak megérett hiú vágyaidmarkodban szorítod a sok semmidet.És mint a víz, mi csobogni készül,úgy folyik patakban forró véred akkor feleszmél értelmed,ha ábrándjaid nyomába, kéjjel lépkeda hiúság ördöge.Mert minden meddő lesz hiába,terebélyes évek, napok alatt,az avarban csak az idő pora kering,s a megfakult buja gondok,csak álmaidban ágaskodnak benned,s futó tűzként lángra lobbannak a színek méreg sárga kavalkádja,s az ezernyi csókok csillogásaiszéthullnak megzavartan a semmibe,hófehér tündöklésben.Elpárolog a szent szerelmek fényeláncként szorulnak ölelések körülöttedkétségek között fáj szorításuk,de lassan lazulnak egymás közötta karikák ,szíved körüla megtört életed öröméreés új ösvénybe keres menedéketmezítelen tested,leráz magáról mindent dübörögveszívedben béke lesz örökre újra gyúlnak lámpák előtted békében.[W.B.]
Az őszben fákról levél pereg
rötes színben elvesznek már
a tücskök már nem hegedülnek
elnémulnak csicsergések
csendben ,meghal ez a nyár,.
Nem szédít a bódult virágállat
s a fáknak kérge lepereg
nem suttognak fákon levelek
felettünk az ég szürkén fészkel
minden meghal vas törvénnyel.
Virág eső nem hull reánk,
illatukban bezárt örök titkunk ,
szívünkben elnémulnak csendben ,
a nyárral meghal vidámságunk ,
sóhajts nagyot kedvesem.
Eltűnnek a bársony virág színek
fecskék elköltöztek már
mögöttük fekete szín rebben ,
gyöngéd kézzel simogatjuk
a langyot mi hűvösen vár .
Mert jön egy új idő mit érzek,
álmaink elszállnak egészen,
s a tompa napsugárra nézek
töprengve lassan megelégszem.
s várom ,hogy újra legyen nyár.[W.B.]
Oly bonyolult e Világ üteme
hullnak könyörtelen
leszakadt évek emlékekben,
dúlnak ,rombolnak szövevények,
míg vihar lángolva tombol benned,
addig perdülnek a véletlenek
és csillogó,de fájó érvek
keringőznek mezítelen.
Csak érzed cifra álmaid eltűnnek,
s bevonódnak köddel,
mire felébredsz elveszíted hited,
s lebeg az életed.
S lihegő zuhanásban kapaszkodsz,
hitedben ,vágyódó szerelmedben ,
s magad körül látod a veszélyt
míg illan örökre az eszméd,
s a láng mi beborította fejed,
pernyeként hull együtt veled,,
roskadó szenvedésbe.
Érzed ez volt a nagy perced,
a sorsodnak kemény értéke,
miközben véred a mélységet
megtölti szétfröccsenve,
aközben őrzöd magadban
örült lendületed.[W.B.]
Mindent ellep a nagy szürkeség ,őszes tájon már oly fagyos a lég,megtört már a lankás vidék,oly álmos langyos ,ólmos üledék.Elhervadt az élő lombos fasor ,a sok csupasz ág feljajdul,kegyetlen a szél és duzzoga nap felhők között csak egy korong.Ott fent a kék ormos hegyeken,szét szárnyalva a szeleken,pára tömeg ködös szennyekben,vadul száll a fagyos estékben.Szirtek között mint egy üldözöttjajongva zúg az őszi szél,tépdesi a gazdag tölgyfa lombját ,s dérrel köti gúzsba magát.Régóta áll e harc közöttük ,cudar szél a lombokat leverte,kacarászva kéjjel teli, győztesensok könnyet csal a vad ütközetben .Hideg lett a fény is mi ragyogott ,a kéksége az égnek elhervadott,a bágyadt hullámszerű ingásban,csak a szél virít örök zsongásban.[W.B.]
Aki mindig börtönben élt,egyre tisztább,szabadabb,gondolatban szárnyal kedve,nesztelen minden mozdulata,s társtalanul konokabbőszinte hangja.S a zsarnok üvölt fulladtan,a megfosztott szerelemtől,uralkodni nem bír az értelmén,nyugtalan vezérként integethagyva egy kis átszürt remegéstígy nincs szó ,nincs szerelema rab világban.Csak bujdosó elveszett kegyelemés alázatos béke tündököljöncsendes élten,nemesebb érzelem,piros ég boltozat bársony peremén,smaragd szikrákkal permetezvea fehér léceken.Mert mindig bölcsebb ki merészel,ki emberséggel méri a kegyelmét,s az unt kalitkának terjedelmét,s szabadság titkával kínál virágots az ajkán nyugtalan kaján mosoly,perzselődik.[W.B.]
Széjjel szórt csillagok között,kéken ragyog a hold,csupa fény és tépő remegésa szél,futó ölelésreszkető ködös sóhaj tör fel csak egy rebegés,oly földöntúli lények zenéjeöleli a levegőtés csak a zenét hallod ,érzed,a színtelen éjbenés enyhén megborzong bőröda halk szélben.Mindenfelé,kering a szerelem,a bozontos csöndben,és kék felleg pihék libegneka megtört fénybens,micsoda vágyak feszülnek,kettétépve,míg dermedt testeden ordíta konok némaság .Mert ugye fáj a magány zord szava,nem oldódnakszelídebb szavakra vad átkaidzavarodban,ugye számot vettél magaddal,összetörten,várom szívemhez közeledő vezérlöcsillagod,s az összezavart kigyúlt érzékeidterjednek ,áthatolva a csillagok kereszt tüzébendermedten.[W.B.]
Tüzesen izzik az árnyék,itt-ott,a forró évszaknak kedvére,s a gyüszüvirág lilás színbenfüstölög.Izzad a föld s láthatatlanpára száll a magasba ,míg vizek fölött szitakötők,rezzentik aranybana szárnyukats a melegben ragyognak.Lépteink nyomában rezzenések ,lombok susognak,s felettünk kéken, fecske szárnyak csillognak,suhannak kasul-keresztben,nyitott szemmel utaznak,mindenféle tündöklésbenszédítik magukat.Mi csak álmodozvaérezzük a zöldell réteket,s a természet lényegétminden olyan mintha ,mesékben élhetnénk.Mint egy álom,s hirtelen elfogy az út előttünk,s elénk tárul a fény rezgésénegy mosolygó homály ,s a hajnal bíbor fénye,megcsapja homlokunk.nem emlékszük semmirecsak áttetsző közeli tűzre,mi sárgán ereszkedik a napos kelyhekretünödve.Érezzük a dobogását szívünkneka nyárnak kedvében,fejünk felett áttetsző ég nyílásátkémleljük ,s a szüntelen víg, lenge zeneéneke ,jövö sorsunk merengése.. [W.B.]
Oly csodás emlék bujkál szívemben ,oly kedves, békés zsongás,míg ajkamon a mosolyédes borzongás,valami emlékeztet rád ,lehet a kinyílt hóvirág ,vagy lehet a kék vizek zúgása,vagy talán, az éppen égenhúzó darvak,halk szárny csapkodása.Mert minden rád emlékeztetvérünk lobogott a tűzbenölelkezve ,s kezemben volt lelkednek élet ereje és bíborban szikrázó csillagodsodorta magával az ajkad ,hogy a szám elérje.Ma csak boldogságunk csendje,kong a sötét estbenés vágyaim csak izzanak,szerelmünk belehal a csendbe,ma már csak minden homály,mi körül fog lassan,s lelkembe visszaszálla néma borzadály.[W.B.]
Mi marad kicsinyke életünkbőlvirág illatba zárva,csak összetépett rongyos gondok,cafatokba hullva ,mert fut a Világ vadul villogvafüstölögve,miközben tördeljük lágy kezeinkaz eget kémlelve .Ki tud minket szenvedőn szeretniha kedvünket elvette az élet harcos seregeés homályosan hömpölyög a nagy nyüzsgésbenlegyőzveés szétbontja agyunk idegeitsejtekre.Magányos hűvösségünk nesze,törként mardossaizzó bőrünk zavaros cseppjeita hűvös szélben ,részekre bomladozik gondolatainkfénytelensége.Most már csak szikár árnyékunkrohangál körbe,testünkből opálos gyöngyökbentöredezik minden,csak a fák susognak,meghajolvamindörökres leveleik félig elégve,lecsüngeneka színtelen földre,mi csak állunk szemeink törülvea hontalan életben[.V.B.]
