micsoda csalfa délutánok futnak
átizzadt éjszakák szomjában
ketyegnek rímeid lassacskán.
S mint aki szemléli halkuló jövőjét
metaforába fojtja szemfedőjét ,
a selejtes ,tárgytalan délutánba
mely fölöttébb szebb lesz talán.
Hétköznapi illatos izzó égen
átfut zavartan kacsintva a szél
boszorkányos ,bűbájos idő mentén
vígan elfújja éved amikor születtél.
A vissza nem hozható fogyó idő
elmerengve romlásba kerget ,
feltekerve hajtod víg emléked
elérzékenyülve megleped idődet.
Mert fontos neked az esti szél
kócosan fújja sápadt arcod rímeit
opálos légüres tér nyílik feletted
visszanéznél ,de nincs merszed .
Oly tetszetős a földnek dicsősége
röppen szabadon néha tréfát keres
álmaidnak sötét mélyülő gödreiben
éberen hív tisztább jelenidőbe.[W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése