csattanjanak fel az ostorok ,
mert láva tör fel kráterekből
s az időt tüzesen mardossa
a megtört izgalom.
Mert nem ilyen Világot érdemlünk ,
hol rekedten tompulnak érdemünk
és csöndben remeg a hangunk,
ha térdelve imákat mondunk,
hát harsogjunk !
Húsból teremtett dús fájdalmaink
tüzet okádjanak,
s az égre nyílt üvöltő karjaink,
köveket fogjanak ,
tömött jajgatásunk messzire zúgjon,
szemeink lázasan ragyogjon.
Mert miénk e Föld létében ,
kéksége áldott a reményben
emberségünk titkait hordozza
örökben,
hol szabadon loboghat érdemünk
nyugtalan sóhajjal.
Fejünk fölött fellegek hada,
csordultig megtelik égnek haragja
és a szél habosra dagasztja
az időknek hazug álmait
pernyeként .
Latolgassuk mérlegen az érveket,
mert halhatatlan a Föld
és hirdeti önmagát,keservét ,
de óvjuk a csöpp élet melegét,
nyitott szemmel nézzük üdvösségét.
Markoljunk bele a fényeibe
romok föle új hajnalt építve,
szeressünk mindent örökben ,
mert az ember ha ésszel szeret
akkor halhatatlan lesz
az elenyészet . [W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése