Egy parki séta meséje---Vilhelem M.

Szerettem volna akkor kedvesen
mikor még csak megkísértettél ,
de arcomon fura mosoly merészelt 
szemeim furcsán feled néztek.

Felhős nap volt, szürkül a nézésem
nem tudtam hogy felém nézve nevetsz ,
minden lépesemre egy kis apró neszre
áradt belőled testednek a melege.

Vontatóan beszéltél talán furcsán ,
meséltél összevissza mindent halkan ,
kezedben napszemüveged figyelte
magassarkú cipőm kipp-kop -ját, nevetve.

Égszínkék ruhámban ,bőrmellényben
nyakamon díszítő elemek nélkül ,
szégyellve ,magam státuszát melletted 
hamisan cipőm kopogását figyeltem .


Most talán várom a holnapot érdekkel
ugyanott sétálok parktéren ,figyelmesen ,
cipőm már nem kopog csak topogott
és hallgatnám humoros monológod.

Véletlenek, talán egyszer jönnek felém
hirtelen, mint vad orkán szelek kergetnek
nem találnak más pajkos sétatereket
két embernek kik egymást megérthetnek.

Kevés ésszel néha meggondolatlanul ,
nógatnak csodák mik sorstól kapottak ,
szerencsémre napszemüveget figyeltem

hirtelen mellettem ,szinte véletlen .[W.B.]

hirtelen mellettem voltál, szinte véletlen. [W.B.]