oly messzire, mint halk sóhajom
ha lépkednék szökkenés lenne
szentségemtől messzire vinne
ha simogatnék, kezem megbénulna
arcodon maradna nyomban
ha csókolnék, csupa vad szilajjal
szájad káprázna, mint egy csoda.
Úgy vágtatnék vadul, éhesen,
csodája önmagamnak lennék
és fújnék lángot jobbra, balra,
és mint űrben csillag, veszélyesen
rá esnék a te csillagodra.
Néha kemény daccal volnék tele
bölcsességem félre tenném
és kezedet elereszteném ma
s életünknek kócos kusza dala
szállna könnyekkel, megsiratna
és simára domborulna örökre
az idők szava.
De nem lesz, se ma, se holnap,
az idő megmutatta fehér fogát
széttépte a zilált álmaink kócát
mik még gubancban lázadoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése