Látod, hiába kereslek
mindenhol, csak emlék
futkos szemérmetlen
lelkemnek rácsain,
úgy könnyeznek szemeim
és koldulok esztelen semmit,
hiába fáj az emlék.
Megdermedt szívedben látok
sok bút, szomorúságot,
és kincsem vagy a vesztésben,
nem marad már semmi,
mi megeddzen.
Néha játszod a hősszerelmest,
de lelkedben nincsen,
csak kicsavart, értelmetlen,
vad, hazug ölelés,
mi nem szárad meg,
míg én várom könnyedet,
hogy visszasírja véremet.
Majd lassan gyógyulni fognak sebeim,
és szűzen állok mosolyban előtted,
hosszan mélázva, merengve,
lásd, szívemet összetörted.
Néha értelmetlen szavak szállnak,
futkosnak rezegve,
a testemet vesszővel suhintják
a megtört beszédek
és fájnak az érintések.
A sors kiveti hálóját,
csábosan hullsz bele,
és elveszel mélyen a tengerbe`
keresve azt, mit nem leltél
a parton egy szál ruhában,
és átfut rajtad a szél,
és segít a haláltusában.
Ott leszek akkor megedzve,
áldani foglak, a kedvedbe
cseppentek felhőtlen kék eget,
bársony csíkos, tavaszi szerelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése