És hangtalanul kiáltottam neved, ujjongva , önfeledten s a szélben szálltak röpkén apró szavak megrekedten .
Szemem lehunytam tüzes lángban, bíborba borulva aggódva, lehet felhökkent rád borultak s csillagként forrósítottak..
Neked kitártam a csodák várát, az oltáron csipkés terítőt, mondd mit ér a bíboros pompa , ha sötétség száll homlokodra.
Álmaim kincse halomba tetőzve, hajnalonként csak az enyém, arcomon ráncokba futnak percek, és minden lihegésem a tiéd.
Forró éjszakán lángban égve suhogó szél kering, lehűtött testem alig érzékelné csapdába esett lelkem.
Hangom hangosabb szárnyra kelne , keresné régi ölelését , de ahogy karom köréd övezném eltűnik a néma könyörgésem.[W.B.] |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése