Csokonay Vitéz Mihály--A reménhezy-[lirikus epilog]

"Földiekkel játszó
égi tünemény,
testemmel játszó csalfa,
vak Remény,
miért teremtsz nekem
oly kegyetlen álmot
és bókolsz szerelmet
mit elhinni nem birok,
ne incselkedj ,
csak vezekelj,
mert tévútra vezettél,
és büszkén elmentél,
kiégetted
fájdalmas szívemet,.

Lelkemben szüntelen
nyílnak a virágok
oly nagyon tarkák,
mit ritkán látok,
a te édes mézedet
már nem is kívánom,
hiába döfted
nyiladat felém
mert még érzem keserű izét
jobb ha elhagysz 
ne ámíts tovább,
úgyis tudom,hogy
másra rátalálsz,
nem kell a reményed
mert keserű szívemet
nem neked adom.
isten veled,
édes angyalom.



Látom elmém 
igazakat gondolt
mert a méz mit adtál,
megavasodott,
bár úgy is tudnálak,
igazán szeretni ,
de csalfaságod 
nem bírom viselni
a virágok már elhervadtak,
a méhecskék is 
elvonultak,jobb
ha bajom nem panaszolom,
de párbajra hívlak,
magammal nem harcolok
csatámat megnyerem,
gondolom .

Jobb ha elhagysz
kedves Reményem
és hagyod hogy utamon
menjek előre,
érzem magamban
sokat szenvedtem
és csalfaságod,
elvette reményem,tudom
most elvesztettelek,
testem elfáradt
szemeim kiégtek
jobbnak látom
ha vissza sem nézek,
Isten Veled,
csak integetek és
szomorúan nézlek 
kedves Reményem.[W.B.]