megértői az elfáradt időnek,
a végtelenbe szálló daloknak
s takarodót fújó csillagoknak.
Egy hulló csillag fénytelenül,
gyászfátyolba burkolva magát
elkallódott élete remetéjeként
átsiklik az égnek halk magányán.
Bús éjnek áldott dicsőségében
táncot lejtenek a hold gyermekei,
szivárványos színes világ űrben,
csúsznak útjukon ezüstbe vértezve.
A csillagok oly furcsa idő várok
fényéveket sepernek csendben,
remegnek a hideg éjszakában
s egymást terelgetik szerelemmel.
Magányunk is hideg csillag várás
holdbeli fények zöldes csillámában ,
s delejes ragyogása édességében
forró tűzként hull arcunkra feszülten.[W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése