mikor meg rózsák nyíltak,
s szirmaik őszi erekben
halomban szálltak ,
s csodás simogatásod
ami bársony suhanás ,
ma már csak tompán simul
oly kicsinyke lángolás.
Bár hangod oly bús volt ,
búcsú csókod ,sötét égbolt,
de testemre csurrant
édesen, szelíd illatod.
Méla bódulat volt bucsúzásunk,
ifjúságomra suhant szomorúan
a bágyadt érzelem koszorúja,
elvesztettem csöndben énekem
kényes szívemben,ma már csak
ringó nyugtalan buja csókok,
futkorásznak ,
mik varázzsal borítják testem ,
s ha talán kedvem felderül
kapzsi vággyal kapok utánuk
fülledt lombok alkonyán .
Ma már idegenként ringunk
lázas matatásban görcsölünk,
míg gyökereim mélyen fúródnak
szomjas változásba .
Mert csak voltunk tapadásban ,
s a végzet sejtelmesen
eltüntette fényünk kacaját ,
de csókjaink örökre maradnak
légből, parázsból, ködből
felém közelednek halk nesszel ,
s talán hallom éneked ,
s könnyű lépted elsuhanni
ablakom alatt és talán érzem
találkoznom kell még veled.[W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése