mi sürgölődik előre- hátra ,
kellő eréllyel kapaszkodom
de csuklómon bilincs log
és suttogok
arcomra feszült kínom
s utolsó sóhajom
száll préselt tüdőmön
míg meghalok.
Apró ,finom fájdalmak
agyamban
őrszemként figyelnek
testem nagy csendjében ,
magamra hagyottan
de fáj a tudat
minden órában
hogy lehetett volna jobb ,
vagy éppen hitványabb
láthatárom zárt vonalán
még tart álmom.
Annyi év és annyi áldozat
szemfényvesztve lebbenti fátylát
s ölembe pottyantja ajándékát
a napsugár ragyogó sugarán
mosolyba fullva
miközben
zavartan kéri bocsánatát ,
hogy merészelt
álarcba temetni ifjúságom
merész szívveréssel .
Lehet nem az én időm
nem az én korom
nem az én jajgatásom
hallszik itt-ott ,
míg log a bilincs
megfeszülten
kinyújtott karomon ,
csak megbűvölt világom
játssza a nyomort
miközben hátrálok
öntudatlan
új járatok felé
hol karok, ajtók nyílnak
a lüktető haraggal
fojtogató párában
bebocsájtást nyer
légszomjam . [W.B.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése