Külön Világban--Vilhelem Margareta

Nagy vihar dúl közöttünk
mi kettétépi fájdalmunk
érzem hangodon a szót
lüktet kínosan nyakadon ,
de sírni egyikünk sem fog
a fájdalom holtfáradtan 
kioson .


És te már nem jössz
bús igézet ölel körül ,
állok némán öntudatlan
harcolni már nincsen erőm
csak tűnődöm a némaságban
ajkamra némul átkom
utolszor.

Sírni nem fogok ,
hazug szavak kopognak ajtómon
csendes a szívem rejtek,
sóhajom titokban remeg 
ahol valamikor szikra volt ,
mert szerettük egymást
valaha rég.


Most az örvény szélén állunk,
s a halomra gyűlt keserűség
csalóka ködbe hull alá
a hit s érzelem útján ,
majd elbágyad ,s kihűlt lánggal
maradunk emlékkel , s a szerelem
fájóan lepereg. /W.B./