Az ábránd-Vilhelem Margareta

A szerelmed egy kusza ábránd,
félbe maradt bús fény álom,
ideges ,nyugtalan mosolyod
puhán, intelemmel dobod
ajkaddal lágyan csókolod
kipirult bíbor arcom.

Szavaid némán simítják szájam
hűs pillanatban zokog a vágy ,
hizelgöen alkalomra hozod
játékosan gyermekes akaratod
szerelmed csak alma-fa virág,
mi elhullatja hamar a szirmát .

Fürge tested aprókat topog
sietve szellőről álmodol,bár
szél csend üli meg a reggelt, 
elfeleded az ősi láng hevét
elfeleded,hogy érted epedek,
ajkamon zeng halkan énekem.

Titokszerű minden körülötted,
eggyé folyik vágy és döbbenet,
néha felzeng egy különös nesz
mely zűrzavart kelt szívemben
oly csendes mint a világ béke
néha karomba karod belenevet.

Hallgatom a semmi érzelmet 
elvesztödik minden értelmem ,
bár szomjasan vágytam epedtem,
mint rügyek a harmatos cseppre,
de szomorú szívem árnya mélyén
lassan megtértem , mindent feledtem,
mert lelked mélyén minden oly idegen .[W.B.