Elfeledtelek-----Vilhelem Margareta

Tudod nem fáj már annyira hiányod,
emléked koppan az üres semmibe,
vörös rózsák gyúlnak homlokomon,
és a viharzó szomorúság oly nesztelen.

Valahol itt közel dicsőit a hajnal
és néha felsírnak a kemény kövek
szívembe belemart az egykedvűség
csöndes testemből rózsás vér csepeg .

Minden összefut szerte -szét,
rám telepedett egy sajgó szédület.
már nem fáj iszonyom ,a holnaptól
lepkék szárnyán sebesen repked. .


Nem vagyok boldogabb a semminél ,
önmagamra ébredek néha sötéten
és éhesen keresem tekinteted.
 döngetem mellem eszeveszetten .

Kerek szemeimmel vakon ébredezek
emberséget nyertem az érdektelenségből
bátran kiállom a megcsalt küzdelmet.
hulló rózsák közt botorkálok csendben,

Csokorba szedem  majd a  bánatom,
nem fáj a szélnek vad csattogása
mi szétpárázza lelki tudatom.
oly könnyelmű voltál,talán tehetetlen,

és arany ködön nézted a végzetet,
csillagok kibuggyant fényében
talán szebbnek láttad tévelygő szerelmed.
Én elfeledtem ,milyen is volt hangod

hogyan öleltél , hogyan szerettél
azt is elfeledtem hogy imádva voltam

lassú reszketéssel nézek magam elé. [W.B.]